navipro
feldobox




A jégkorszak utáni földtörténeti korok, megkövesedett szőlőlevelei a különböző Vitis (szőlő) nemzetség észak-magyarországi meglétét bizonyítják. A kelta előzmények után a római hódítás korában virágzott fel a szőlőtermesztés a Dunántúlon, Pannóniában. A mai magyarországi, Dunától nyugatra elterülő borvidékeken mindenütt megtalálhatók a római szőlőművelés nyomai. Különösen a Duna, a Balaton és a Fertő-tó mentén. A római szőlők szinte a vizek tükrében fürödtek. De a belső dunántúli Villa rustica-k majorságaiban is termesztették a szőlőt, készítették a borokat. A majorsági épületek misztérium helyiségeinek falát a szőlő, a szőlőtermesztés és borkészítés, Bacchus boristen freskóképeivel díszítették. A szőlő termesztése, feldolgozása, a borkészítés technológiája alapvetően napjainkig nem változott. A római szerzők által többször leírt ókori szőlő-bortermelés jól megismerhető, s a római birodalom itáliai területein folytatott szőlőműveléstől a pannóniai nem különbözött. A római-antik szőlő-borkultúrát a reneszánsz ismét a köztudatba emelte. Egyes kutatói vélemények szerint a népvándorlás évszázadait átvészelő romanizált őslakosság és a letelepedett közösségek elsősorban a Nyugat-Balaton térségében átmenthették a római kori szőlő- és bortermelés hagyományait. A népvándorlás korának nomád népei közül is többen ismerték a bort. A népvándorlás, a nagyállattartó életmód azonban nem kedvezett a szőlő termesztésének. Legfeljebb az ősfoglalkozások körébe tartozó gyűjtögető életformának megfelelően a folyó menti, téli szállás környéki ligeterdők fakoronájára futó szőlőt (Vitis sylvestris - erdei, vadszőlő, illetve a Vitis vinifera -kerti szőlő) gyűjtötték össze. A honfoglaló magyarok a szőlőtermesztés északi határát Levédiában lépték át, ahol már nemcsak a borral, hanem a szőlőtermesztéssel, szőlőtermesztő népekkel is kapcsolatba kerültek. A honfoglalás előtti bolgár-török jövevényszavaink (szőlő, bor, csiger, karó, szűr, ászok) is jelzik ezt. Az arab és bizánci források tanúsága szerint, a Fekete-tenger és a Káspi-tó között elterülő nagy birodalom, a Kazár Kaganátus (királyság) területén, ahol a vándorló magyar törzsek több évszázadig éltek, szőlőművelő népek laktak. A félnomád életformájú magyar törzsi közösségekhez csatlakozó népek között borkészítő népek is voltak. A fák lombszintjére felkúszó szőlők begyűjtött fürtjeiből taposás révén nyert mustból, alacsony alkoholtartalmú, savanykás erjesztett italt készíthettek, amelyet veremben tároltak. Ennek minősége persze elmaradt a görög és más kereskedőktől beszerzett drága borokétól. A kereszténységgel való találkozás is Levédiában történt meg. A honfoglalás után (1000-ben), a pogány Vajk megkeresztelkedve az István nevet vette fel, és a nyugati, Rómához tartozó kereszténységet államvallássá tette. Szent István 1001-ben a pannonhalmi apátság alapítólevelében elrendelte az egyházi tized beszolgáltatásának kötelezettségét, ami a szőlőtermésre és a borra is vonatkozott. A keresztény vallásban a szőlő, a szőlőtő, a venyigék sokasága a keresztény egyházat, a vallási erőt, és magát Jézus Krisztust, a bor, pedig Krisztus szentséges vérét jelentette, amelyet az emberiség bűneinek megváltásáért ontott. A keresztény egyház liturgiájában a szőlőnek, de különösen a szőlő levének (bornak) az ókori kereszténység óta nélkülözhetetlen szerepe van. Ahol kereszténység volt, ott volt szőlőtermesztés és borfogyasztás is. A keresztény egyház így a legnagyobb terjesztője lett a szőlőtermesztésnek és a borgazdálkodásnak. A Biblia számtalan helyen közvetlenül (mind a zsidók történetét elmesélő Ószövetségben, mind a keresztény egyházak tanításait hirdető Újszövetségben) említi a szőlőt és a bort, vagyis Jézus Krisztus megváltását. A miseáldozat bemutatásánál a bor ezért fontos, alapvető szerepet kapott. A misebor átváltozása előtt jelképe, utána, pedig szubsztanciája Krisztus vérének. Az öblítő bor tisztítja, az eucharisztikus bor pedig szent tartalommal tölti meg a kelyhet. A szőlővel, borral adózók már a fejedelmi szolgálónépek között, majd a magyar királyság korai időszakában megkülönböztetett figyelmet kaptak. A "vinitoresek" (szőlőművesek), a "bocsárok" (pohárnokok), a "szőlős" "Vinár" esetleg a "Vanyarc" vagy "Vonyarc" helynevek bortermelő népességet, borral adózókat, eleinte rabszolga, majd jobbágy jogállású közösségeket jelentettek. A király, az egyházi, vagy világi földesúr a szőlőterülettel együtt adományozhatta, adhatta őket. Településeik általában az erdőzóna és a szőlők határán helyezkedtek el. A szőlő- és bortermelésben a keleti örökséget a fára felfutó, folyóvölgyi lugasos szőlők jelentették, míg a nyugati átvételt a 13. századtól általánossá váló alacsony tőkeművelés. Az ország keleti felében taposással nyerték a szőlőlevet, míg a nyugati területeken prések használatával. A nyugati hatást erősítette a keresztény egyházszervezet kiépülése és a nyugat-európai telepes népesség megjelenése, akik közül a bajor-német-frank területről érkezők elsősorban Nyugat-Magyarországon (Sopron, Szekszárd), a francia-vallon-olasz területről érkezők pedig Dél-Magyarországon (Szerémség), Eger vidékén és Tokaj-Hegyalján telepedtek le a tatárjárás (1241.) után. A bor a középkori gazdálkodásban rendkívül fontos árucikk volt. A legfontosabb kereskedelmi csomópontok a királyi jogtól felruházva árumegállító, vásártartó joggal rendelkeztek. A középkori városok határában mindenhol szőlőhegyeket lehetett találni. A magyarországi városfejlődésben a szőlő-bortermelő város különleges városfejlődési sajátosságot jelentett. A városi polgárságnak és a városi közösségnek saját tulajdonú szőlei voltak, a kézműiparos polgárság jövedelmét a szőlő-bortermelés egészítette ki. Az őshonos fajták mellett (leányka, királyleányka, juhfark, csóka szőlő stb.) a már az ókorban is ismert fajtákat (rajnai rizling, sárga muskotály, kecskecsöcsű stb.) és a nyugat-európai kapcsolatok révén meghonosodott (góhér, bajor stb.) fajtákat is termesztették. Az ország közepén előrenyomuló törökök Buda elestével (1541.) három részre szakították az Európát is védő magyar királyság területét. A Balatontól északra és nyugatra a bécsi császári udvar befolyása alá kerülő királyi részre, a középső, török fennhatóságú területre és a 17. század végéig független Erdélyi fejedelemségre. Amíg a nyugat-magyarországi városok és földesurak bortermelése és kereskedelme elsősorban nyugat felé irányult, addig a török fennhatóságú területeken a mohamedán vallás alkoholtilalma és a széjjelzilálódott állami kereskedelem miatt a szőlő- és bortermelés hosszú távon hanyatlásnak indult. A hadszíntereken és a hadi felvonulási területeken a szőlő- és bortermelés sokat veszített korábbi színvonalából. Ugyanakkor ezen a területen honosodott meg a szerbek által terjesztett balkáni, nyílt erjesztésű, kadarkás vörösborkultúra. Délkelet-Dunántúl (Somogy, Tolna) ún török borát ez a szőlőfajta adta, de a Duna-Tisza köze és a Tiszántúl vörösborát is. Az elpusztított Szerémség helyét a minőségi bor előállításában a 16. század elejétől-közepétől Tokaj-Hegyalja vette át. A független Erdély a mostohább természeti adottságok miatt Magyarországról, Moldvából és Havasalföldről borbehozatalra szorult. A bortermelés felértékelődése miatt az erdélyi főurak szőlőbirtokaik növelésére és minél nagyobb mértékű borkereskedésre törekedtek. Bethlen Miklós, Széki Teleki Mihály, Bethlen Gábor és Apafi Mihály fejedelmeknek jelentős jövedelemforrása volt a szőlő- és bortermelés. Az osztrák gazdaságpolitika a 18. század közepétől a jó minőségű magyar borok európai és külpiaci megjelenését minden adminisztratív eszközzel igyekezett akadályozni. (vízi úton nem lehetett szállítani, csak tengelyen, ugyanannyi gyengébb minőségű osztrák bort kellett kivinni, mint amennyi magyart.) Beviteli tilalmak és diszkriminációk akadályozták a magyar borok európai jelenlétét, miközben a francia, spanyol, portugál borok uralni kezdték az európai borpiacot. Emellett a feudális terhek (az adózások különböző formái és a földesúri túlkapások) akadályozták a szőlőmunkák igényes elvégzését és a szakszerű borkezelést. Ezek nélkül viszont a magyar borágazat a palackozást mindinkább előtérbe helyező - európai borászattal szemben fokozatosan lemaradt. Hiába volt a kiváló ökológiai-termőhelyi adottságokból adódó jó minőségű must, ha a feldolgozás technológiája elmaradott, az értékesítés pedig szervezetlen volt. A borkereskedelem pangása és fejletlensége, a kezelési hiányosságok és a palackozási nehézségek miatt a magyar borok kiszorultak az európai piacokról. Az eladatlan készletek a nagymértékű síkvidéki szőlőtelepítések terméseivel növelve a 19. század első felére nagy árcsökkenést, dekonjunktúrát eredményeztek. Az első magyar nyelvű mezőgazdasági-borászati szakírók, közgazdászok hiába ostorozták a bortermelőket és biztatták írásaikkal a jobb gazdálkodásra, ha a gazdasági-társadalmi viszonyok nem tették ezt lehetővé. Tessedik Sámuel, a keszthelyi Georgikon, a mintagazdálkodásukkal példát mutató földesurak sem tudtak eredményesen változtatni ezen a helyzeten. A jobbágyságot eltörlő 1848-1849. évi forradalom és szabadságharc a szőlődézsma ügyében csak az önmegváltást biztosította, ami egészen az 1880-as évek végéig elhúzódott. Mire a magyar parasztság megváltotta a szőlőterületei után fizetendő dézsmaösszeget, egy új, minden korábbinál veszélyesebb természeti csapással - a történeti borvidékek kötött talajú szőlőinek végpusztulását jelentő - filoxéra pusztításával kellett szembenéznie. Az amerikai szőlőgyökértetű megjelenésével lezárult a magyar szőlő- és borkultúra fejlődésének első ezer éve, és egy új, sok viszontagsággal és vargabetűvel terhelt időszak kezdődött el a magyarországi szőlő- és borágazatban. A falusi, a mezővárosi és a városi kocsmák a népi ital- és borfogyasztásban, a társas kapcsolatokban és az információcserében egyaránt meghatározó szerepet játszottak. A borkimérés feudális monopólium volt, amit a földesúr bérbe is adhatott. A szőlőhegyekkel rendelkező településeken a borok eladása a jobbágyok borának kimérésével - a mai boroknál kisebb alkohol- és extrakt tartalmú borokból - Szent Márton napján (X. 11.) kezdődött, és Szent György napjáig (IV. 24.) tartott. Ezután lehetett a következő év Szent Mihály napjáig (IX. 29.) a földesúri dézsmaborokat forgalomba hozni. A borfogyasztás mértékét befolyásolta az a tény is, hogy a középkori járványok idején, a tiszta ivóvíz hiánya miatt, a lakosság szívesebben fogyasztotta a gyógyító, erősítő hatású borokat. A napi borfogyasztás mennyisége egy mezei munkát végző férfi esetében naponta 3-5 liter is lehetett, hozzá kell azonban tennünk, hogy a mai borokénál kisebb alkohol- és extrakt tartalmú borokból. A főúri, királyi-császári udvarokban a nagy lakomákon ennél többet is megittak a nehezen emészthető, sok sós, zsíros, füstölt húst tartalmazó káposztás ételek fogyasztása közben. A borfogyasztás a 19. század végén, a filoxéra (szőlő gyökértetű) pusztítása miatt nagymértékben visszaesett. A 20. század első felében az egy lakosra jutó évi borfogyasztás átlag 40-50 liter között mozgott, ez azonban a század végére 30 liter alá csökkent. A borfogyasztás csökkenésének legfőbb oka a felgyorsult életritmus: a modernizáció, a motorizáció, és a sör ill. az üdítőitalok - más bortermelő országokban is bekövetkezett - nagymértékű elterjedése. A 21. század elején a kulturált borfogyasztás terjedése eredményeként 28-35 liter az egy főre jutó bormennyiség Magyarországon. Ezzel Európában a 7-9. helyen állnak a magyarok. Kiváló minőségű nemzeti italunk, a magyar bor előállítása a 19. század végéig az ország lakossága közel 1/3-ának adott mindennapi kenyeret. A magyar bor határon túli és belföldi forgalmazása, a szőlőhegyi falusi turizmussal összekapcsolva, napjainkban is több százezer gazdának és családtagjaiknak ad munkát, keresetet, megélhetést. A magyar bor ma Magyarország nemzeti arculatához szorosan hozzátartozik, minősége pedig megbecsült helyet biztosít számára Európában, az Európai Unióban. Tokaj-Hegyalja és a Fertő-tó környéke szőleivel, boraival a világörökség részét képezi.